Képek a vlegyászai bicajtúráról

A továbbiakban a vlegyászai bicajtúrámról fogtok látni képeket. Júliusban volt, de csak most kaptam meg őket (nem az én gépemmel lettek készítve).

Remélem, fognak tetszeni... :)
Első nap felmentünk a vlegyászai kabanához. Kezdtük kis vonatozással, mert Attila (egyesek lehet verébnek ismerik) barátnőjének második bicajtúrája volt s tudtuk, hogy kb. 100 km pedálozás a főúton meg a Királyhágó megmászása után nem fog kibírni még 10 km. mászást szar falusi úton a vlegyászai kabanáig.

Bicajok és csomagok a vonaton... azt se lehet tudni, melyik a bicaj és melyik a csomag.

Ülök a véce előtt. Nem valami illatos...

Igazunk volt. Alig bírta ki a falusi útat csomag nélkül is. Azért nem kell elítélni, ahhoz képest, hogy alig kezdett el bicajozni, nagyon jól bírta. A kimerültségnek köszönhetően kétszer elkapta a sírás. Másodjára mikor befejezte, előlrement. Gondoltuk, hogy kb. 100 métert ment, aztán megállt, de nem így volt... végkimerültségében kb. fél órát rohant... de ő nem bírta... persze. :)

Leszálltunk a vonatról, beállítjuk a féket.

A cél a csillagos ég. Az ég már a hátam mögött van, de hol vannak a csillagok? Tovamegyünk.

Megérkeztünk a vlegyászai kabanához. Igen, nagyon pihentek vagyunk... mindjárt összeesünk.

Miután megérkeztünk, pihentünk egy kicsit, aztán felállítottuk a sátrainkat a kabana fölé és nekiálltunk tömni magunkat.

Ne nézz! Ilyenkor ölök a kajáért!

Kajálás után söröztünk egyet, majd lefeküdtünk. Következő reggel 6-kor Attiláékat felzavarta a tehénpásztor ordítása. Én aludtam tovább. Később felkeltem és nagyot csodálkoztam azon, hogy engem nem költött fel a disznópásztor... szerencsém volt. Reggeliztünk, összepakoltunk és elindultunk a Fehér Kövek fele.

Úton a Fehér Kövek fele. Megálltunk fényképeződni (jobb kifogás nincs is pihenésre).

Megérkeztünk a Fehér Kövekhez. Pihenünk.

A Fehér Kövek.

Kilátás a Fehér Kövekröl. No comment. Baloldalt fogunk beereszkedni.

Elég volt a lustulásból! Én megyek.

...vagy mégsem? Gondoljuk csak át... nem bírja ki a bicaj. Be kár!

A Fehér Kövektől a Răchiţelei Vízeséshez megyünk és terv szerint kicsit lejjebb, Răchiţele falu közelében fogunk letáborozni.

Ott akartam lepedálozni. Tényleg nem bírta volna ki a bicaj... közben milyen élmény lett volna... :((

Megálltunk ereszkedés közben... megint... uff!

Útközben a Răchiţelei Vízesés fele jól megvert az eső. A vízesés előtt van egy kis fedett rész asztallal és padokkal. Oda menekültünk be az eső elől és ettünk egy jót. Kicsit szűkös volt az a hely, ahova nem csepegett be a tetőről az eső, de nem zavart minket. Attilával megemlékeztünk Andrásról és történeteket meséltünk róla a csajnak (ő nem ismerte Andrást). Kicsivel később elállt az eső. Megnéztük a vízesést, fényképeződtünk és elindultunk Răchiţele fele.

Zuhé után felszáll rólunk a pára.

A Răchiţelei Vízesés. Isten nyugtassa Andrást!

Răchiţelere megérkezve söröztünk egyet, vettünk kenyeret, majd felhúztuk a sátrakat egy néni udvarára. Miután fel voltak húzva a sátrak, kajáltunk, megint söröztünk s eltettük magunkat a következő napra. Következő nap a Belişi tó fele indultunk Dealu Botin keresztül, Mărişel lévén a végső cél. Mărişel valami 30 km.-el Tarnica fölött van. Ott már vártak Attila szülei a nyári házukban.

Oda megyünk, ahol a föld találkozik az éggel... 10 perc.

Hmmm... jó az út. Mehetünk.

Igen, az már a Belişi tó.

Szerusz! Igen, élünk... csak kicsit vert meg az eső... meg a jég... nem áztunk át, csak bőrig lettünk vizesek. Az út... persze, hogy jó volt, csak fél méteres tócsákban pedáloztunk.

Gondoljuk csak át az útvonalat...

Teeljesen pihentek vagyunk, mégis ülünk és sörözünk. Szép a Belişi tó.

Beautiful.

Igen, ez mind víz.

...s ott szemben fel a lépcsőkön. Könnyű. Útra fel!

Megérkeztünk Mărişelre. Üdvözöl az ég... s mi voszont.

Este sötétedés előtt érkeztünk meg Mărişelre, "fürödtünk" olyan tusolókádféleségben, ettünk és lefeküdtünk. Következő nap Attila barátnője meghűlt, Attila ruhát mosott, aztán megmostuk a bicajainkat vízzel és a láncokat petróleummal. A nap további részében döglöttünk és én megismertem azt, aki később a mărişeli haverem lett. Később megérkezett Attila nagybátyja, annak a félig román lánya és az 5 éves "kutyusuk", Max. Max hamarosan megverte a szomszéd kutyát, aki kéregetni jött. Késő délután megérkezett a mărişeli haver, aki nem vette jónéven azt, hogy Max "bepofátlankodott" az ő területére és összepisilte a környéket. Csodák csodája: Max barátkozni akart. Én nem akartam balhét, úgyhogy annyiszor fogtam be a haver száját, ahányszor az vicsorogni kezdett, azaz 15-20 másodpercenként. Egy idő után azt az utasítást kaptam az Attila nagybátyjától, hogy fogjam be a szám s hagyjam, hogy a kutyák "rendezzék el egymás között". Eredmény: a 2 éves, közepes magasságú, fél szemű és 1,5 fülű kutyus tönkreverte az 5 éves büszke városi rottweilert. És megint, és megint. A végén valahogy megsérült a haver lába a balhéban, de mégis ő nyert.

A mărişeli haver.

Következő nap Attilával el szerettünk volna menni egy egynapos túrára, de nekem kotyogott a pedállom és nem volt mivel megszorítsuk, úgyhogy nem kockáztattuk meg a túrát, megint csak döglöttünk. Megint előkerült a haver, még sántikált egy kicsit, de azért csak megverte Maxot egy párszor.

Az alkoholista Max, Attila családja meg én a sörrel a kezemben (tipikus).

Az elkövetkező napra terveztem, hogy hazajövök. Attiláék még akartak maradni pár napot. Egész nap szemerkélt az eső és hideg volt, de délután csak rávettem magam, elköszöntem mindenkitől és elindultam.

Így képzeljétek el azt a rossz időt. Nektek lenne kedvetek kimozdulni ilyen időben?

Nagyon szép volt az út Mărişeltől lefele... az elején még lassítottam is a szerpentinen, hogy nézhessem a tájat. Később már nem lassítottam és a tájról se vettem le a szemem. Tarnica után kaptam egy kis kamionsofört, akitől kaptam egy olyan kulcsot, amivel meg lehetett szorítani a pedált. Végre pedálozhattam nyugodtan s nem kellett hátranézzek, hogy nehogy elhagyjam a pedált. Mikor már Kolozsvártól csak 13 km.-re voltam, betolattam az OMV benzinkúthoz. Kőkeményre akartam fújni a kerekeimet (úgy könnyebben lehet menni főúton és nem is kopik annyira a gumi). Felfújtam a hátsó kerekem és mikor az elsőhöz kerültem, a hátsó kirobbant (kivágta a dupla felni belseje). Nem pánikoltam be, hanem elővettem a foltokat, kivettem a belsőt, egy kicsit megsmirgliztem a lik körül, elővettem a ragasztót és... a ragasztó bele volt száradva a tubusba... fuck. Még ekkor sem pánikoltam be, hanem visszatettem a belsőt, visszatettem a kereket is és elindultam gyalog hazafele... egy kézzel toltam a bicajt, a másikkal meg stoppoltam, de hiába. Később megjött a szerencsém nagybátyjámban megtestesülve és Fenesről hazaszállított autóval.
És itt a vége az én bicajtúrámnak.

Várom a hozzászólásotokat ehhez a beíráshoz és a véleményeteket a képekröl. Ja, és esetleg ha felkeltettem az érdeklődéseteket, következő alkalommal gyertek ti is!

Üdv,
Huzat.