Dr. Gáll Erwin nagyon érdekes gondolatokat fogalmaz meg közéleti, politikai cikkeiben, melyeket komoly történelmi példákkal és évekkel támaszt alá. Véleményem szerint ezek a gondolatok hasznosak lehetnek az erdélyi magyar társadalom számára.
Közös megeggyezésünk alapján cikkei ezen a blogon is publikálva lesznek. Alább olvashatjátok az első ilyen cikket. Körülbelül egy hét múlva következik a második.
Kellemes olvasást és emésztést kívánok hozzá!
Dénes Andris.
Nyugat vagy Kelet, avagy Nyugat és Kelet?
Mottó:
„...Mi magyarok, nemzeti karakterünk szerint igen kevéssé tudunk hízelegni. Az irigység, az önzés, a féktelen becsvágy és túlságos szabadságra való erős hajlandóság – ezek a mi nemzeti hibáink”[1]
Pannonicus Neosolensis (Kollár Adám, 1763. április 18.)
Az erdélyi magyarság körében, ha nem is egyöntetűen elfogadott álláspont, de mindenképpen széles körben támogatott ötlet Székelyföld területi autonómiája. Egyesek már majdnem nirvánai állapotként emlegetik, e sorok szerzője ennél (jóval) szkeptikusabb. Együtt az autonómiáért (2004-ben ez volt az RMDSZ-kampány lózungja, 2008-ban már csak az „Együtt” maradt) – a nemzeti szolidaritás mérőfoka; a kérdés csak az, hogy e cél elérésének mennyi valóságalapja volt/van/lesz? Mennyi történelmi esélye van e projektnek a 200 éve két nemzet- és államfilozófia mentén kialakult nemzetek Európájában?
Johann Gottfried Herder, az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című, ezelőtt több mint két évszázada, 1791-ben megjelent művében a következő sorokat vetette papírra: „...a magyarok... most szlávok, németek, vlachok és más népek között az ország lakosainak kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán talán nyelvüket is alig lehet majd megtalálni...” („…die Ungarn oder Madscharen… sind sie jetzt unter Slawen, Deutschen, Wlachen und andern Völkern der geringere Theil der Landeseinwohner und nach Jarhunderten wird man vielleicht ihre Sprache kaum finden”). Eszme- és művelődéstörténettel foglalkozó kollégák nagy valószínűség szerint azonnal figyelmeztetnének, hogy Herder valójában Adam Kollár mondanivalóját (1763), August Ludwig Schlözer göttingai történészprofesszor könyvéből vette át. Hogy az akkori, XVIII. század végi Magyarországon nagy riadalmat kiváltó gondolatot eredetileg ki is vetette papírra, a bécsi udvarban dolgozó Adam Kollár, a tübbingeni, északi érdeklődésű és a magyarokat egyáltalán nem kedvelő August Ludwig Schlözer vagy éppen a hasonló, északi (szláv–germán) érdeklődést tanúsító Herder, már valószínűleg csak az eszmék történetével foglalkozó szakemberek számára jelent kihívást.[2] Ennél provokatívabb a gondolat lényege: a magyarság kipusztulása.
A Magyar Királyság (1001–1946) már történelmi múlt, Herder írásából kérdésként már csak az marad az erdélyiek, partiumiak, temesköziek szempontjából, hogy a Kárpát-medence keleti felében élő (mentálisan és gazdaságilag nyomorgó) magyarság megéri-e a XXII., illetve a XXIII. századot, vagy a Magyar Királyság sorsára jut. Ez még akkor is igaz, ha Herder (vagy akit éppen idézett) nem éppen a tágabb fogalmazásban értelmezhető erdélyi magyarságra gondolt.
Több mint 80 évvel ezelőtt, a németországi nemzeti szocialisták hatalomra jutása előtt öt évvel, Oswald Spengler Herderhez hasonló ötlete szintén komoly ijedtséget okozott az európai országok jelentős részében, azzal a különbséggel, hogy „jóslatait” Nyugatra, vagyis a nyugati civilizációra vonatkoztatta. Arra a nyugati civilizációra, amelynek politikai képviselője manapság az Európai Unió, és amelynek mi is „büszke” polgárai vagyunk. Makrotörténeti szempontból, ha kicsit is hallgatunk Oswald Spenglerre, mindenképpen feltehetjük azt a kérdést, hogy megéri-e a Nyugat 1928-ban megjósolt bukásával hűségesen együtt menetelni a Spengler által jövendölt civilizációs történelmi szakadék felé.
Éppen ezért szeretnénk feltenni azt a kérdést, hogy a nyugatmániában leledző magyarországi és erdélyi magyar társadalom,[3] e társadalomból a politikai elithez tartozó jelenlegi és jövőbeli magyar politikus tud-e, illetve képes-e az említett változó világrend jelenségei közepette úgy lavírozni, hogy a magyar név ne a történelmi looser kategóriájába sorolódjék. Spengler már a XX. század első évtizedeiben látta a Nyugat társadalmi-kulturális rohadását, amit nagyon sokan még ma sem: a Nyugat demográfiai csapdáját, a jóléti társadalmak szellemi satnyulását, Európa iszlamizálódását, illetve a globalizmus következtében Európa lassú (makrotörténeti értelemben való) kiszorulását a világpolitikából (helyét kétségtelenül Kína, India veszi vagy vette is át).
Az Európai Uniónak nevezett laza szövetség modern államainak genézise két nemzet- és államrendszer-filozófia körül alakult ki:
1. A német államfilozófia (kisebb államokból létrehozott államstruktúrák széles körű autonómiájának legitimitása).
2. A francia államfilozófia ezzel szemben a nagyon véres 1789-es francia forradalom közepette született (a francia államfilozófia ezt követően 1831-ben Belgiumban[4] győzedelmeskedett). A francia nemzet- és államfilozófia középpontja a francia nyelvet beszélő egyén (a francia), ami más nemzeti közösségek kollektív jogainak tagadásához vezetett Franciaország területén. Ha például a német állam területén, Hitler nagyon agresszív egységesítési tervei ellenére, a mai napig megmaradtak a bajorok, szászok, poroszok, illetve ezek széles körű területi és kollektív autonómiái, a francia állam területén a francia államfilozófia eredményeképpen már csak mutatóban vagy a történelemből tudunk provanszálokról, burgundokról, nem is beszélve ezek területi autonómiájáról.
Két szorosan kapcsolódó ok következményeképpen írtam a francia államfilozófiáról ilyen hosszasan:
1. A XIX. században létrehozott modern román állam működési filozófiája a francia államfilozófia kelet-európai importja (cinikusan akár klónozásról is beszélhetnénk). Nemzeti kisebbségekkel való bánásmódjára a legjobb példa a dobrudzsai nemzetiségek beolvasztásának nagyon gyors folyamata (Dobrudzsának 1878-ban 33%-a volt román, ez az arány napjainkban majdnem 100%). Erdély román impérium alá kerülése után ideig-óráig megvolt az esélye annak, hogy a Romániához csatolt terület autonóm maradjon (1920. áprilisig Erdély vezetésében tényező maradt az ún. Consiliul Dirigent), azonban a nemzeti-liberális Brătianu[5] győzelmével Romániában végleg az a központosító francia államfilozófia győzedelmeskedett, amelyet tökéletesre fejlesztett a nacionál-sovén román kommunista rendszer 1956 és még inkább 1968 után. 1930-ban Romániában 30% volt a nemzetiségi kisebbség aránya és Erdélyben közeledett az 50%-hoz. Ez 2002-re 10,5%-ra zsugorodott (a magyarság ezen belül 6,6%-ra), amely pontosan párhuzamban állítható a franciaországi nemzetiségiek helyzetének (d)evolúciójával.
2. Köztudott hogy az 1957-ben a Szén- és Acélközösséget létrehozó 6 európai ország egyik oszlopos tagja Franciaország volt. Ha valaki komolyan gondolja, hogy a román állammal apa-fiú avagy nagytestvér-kistestvér jellegű kapcsolatban levő Franciaország elárulja legerősebb keleti történeti követőjét, az nagyon téved. Hogy a francia kultúra, politika mennyire hatotta át a regáti XIX. századi értelmiséget, amely gyakorlatilag (és nem elméletileg) lefektette francia mintára a (modern) román nemzet és állam alapjait, arra a legjobb példát személyesen a nagy román régész, a pietroaselei osztrogót és/vagy hun lelet[6] közlője, Alexandru Odobescu esete kapcsán ismerem.[7] Arra a kérdésre, hogy melyik nyelven kedvel és tud a legjobban kommunikálni, Odobescu, aki olyan pre-kozmopolita volt a maga módján, egyértelműen a franciát nevezte meg, azzal a lényeges megjegyzéssel, hogy jobban kedveli, mint az anyanyelvét.
Ha szorosan a nemzet- és államfilozófiák mentén gondolkodunk, azonnal el- és felismerhetjük, hogy 2 év kivételével (1918–1920, a békeszerződésig)[8] egy 150 éves nemzetpolitikai tradícióval állunk szemben. Éppen ezért tartom alaptévedésnek Sógor Csaba európai uniós erdélyi képviselő gondolatait, aki egy interjújában a dél-tiroli és Åland-szigeteki autonómiát idézi, párhuzamba állítva a székelyföldi autonómiával. Ő éppen abban téved, hogy ezek az autonómiák más nemzet- és államfilozófia mentén létrejött országok autonóm régiói (Svédország és Olaszország), és egyáltalán nem állíthatóak párhuzamba, magyarán közük nincsen a francia államfilozófia mentén létrejött Romániával, illetve annak területegységeivel. Sajnos.
Következtetésképpen éppen a francia nemzet- és államfilozófiát látom az erdélyi magyar autonómia létrehozása legnagyobb ellenfelének. Az Európai Unió keretein belül úgy tűnik, hogy a magyar nemzetpolitika számára az előbb leírt francia államfilozófia XIX. századi kelet-európai exportja miatt, illetve a trianoni béke következményeképpen létrehozott rendszer következtében ez a cél elérhetetlen.
Szerény meglátásom szerint ez a cél csakis más, nem nyugat-európai szövetségesek révén érhető el. Hogy melyek azok? Ha valaki képzeletbeli látogatást tesz Ukrajnán át Kínáig, és végigtekint az eurázsiai steppéken, rájön, hogy nem lenne olyan nagy hiba felfedezni politikai vonalon/fonalon is az ázsiai kulturális eredetünket (is), az egyértelmű európai mellett. Főleg, ha ott nagy nemzetek éppenséggel testvérként tekintenek ránk (gondoljunk csak a kínai tankönyvekre). Talán nem lenne olyan nagy hiba, ha a magyar nemzetpolitika (már ha még maradt belőle valami a sok terven kívül) minden energiáját nem csak a nyugati, a magyar nemzeti sors iránt érdektelen, sőt ellenséges diplomaták meggyőzésére fordítaná (Európát illetően ezzel párhuzamosan a román geopolitikai elemzők – például Emil Hurezeanu – a két világháború közötti időszakra jellemző amerikai visszavonulásról beszélnek), hanem közeledne a keleti népek politikai képviselőihez is, nem is beszélve e lépések gazdasági fontosságáról (például a Közép-Ázsia altalajkincseinek potenciálja). Talán Ázsia képviselőjeként (hiszen amúgy is annak tekintenek, annak ellenére, hogy ez a kérdés archeogenetikai és kulturális szempontból is jóval árnyaltabb) a mentális szétesettségben vergődő liberális Unióban (nem a liberális pártokra gondoltam, hanem a társadalom alapjának számító életfelfogásra és alapértékekre) eredményesebben dolgozhatnánk?[9] Miért van az, hogy a magyar és az erdélyi magyar politikai életben soha nem fogalmazódik meg hasonló álláspont? Miért tudnak a politikusaink csak Nyugat felé nézni? Például mi lenne, ha politikusaink Brüsszel helyett Almadiba,[10] Pekingbe, Kijevbe vagy éppen Moszkvába próbálnának hidat építeni a magyar és természetesen az orosz, üzbég, kazak, kínai érdekek között. És ha ezért éppen hagyományokat, pontos vagy pontatlan történettudatokat lehet felhasználni politikai-gazdasági stb. eredmények elérése érdekében, akkor igenis elvárható a politikai elittől, hogy pragmatikusan viszonyuljon ehhez a kérdéshez – magyarán felhasználja ezt a történettudatot. A XXI. században az nyer, aki globálisan, és nem européerként gondolkodik.
Ugyanakkor ez a kérdés úgy is feltehető, hogy érdemes-e a végsőkig menetelni a makrotörténeti szempontból atomjaira széthulló vesztes kontinens és civilizáció mellett? Nem lehetne-e, nem kellene-e a magyar nemzetpolitikának is változni az új idők szellemében? Ha visszatekintünk, az 1600-as évek közepétől – bármennyire is tisztelem a bátorságát – a Kárpát-medencei magyarság örökké a vesztesek csoportjához tartozott (1703–1711, 1848–1849, 1866, 1918–1920, 1941–1947, 1956 stb.). Így volt ez annak ellenére, hogy pl. a világháborúk dolgában sem Magyarország vagy éppen a magyarság volt a legnagyobb hibás, mégis a legnagyobb arányú büntetést szabták rá. Csodálkozom azon, miért nem tesszük fel gyakrabban a kérdést: Miért?
A Székelyföld autonómiájának a magyarságot Schlözerhez hasonlóan nem éppen kedvelő nyugat-európai diplomaták, államok, szervezetek általi támogatása véleményem szerint ugyanolyan idealizmus, mint a Jászi Oszkár-féle elmélkedések a Közép-Duna-medencéről és népeinek egységéről, idealisztikus együttéléséről (mert Jászi esetében nehezen beszélhetünk tervekről). A nyugat-európai diplomaták egy részének a nemrég emlegetett XIX–XX. századi kelet-európai francia import államfilozófiát kellene megkérdőjeleznie – gondolja/gondolhatja valaki is komolyan, hogy ez megtörténik?
„...Mi magyarok, nemzeti karakterünk szerint igen kevéssé tudunk hízelegni…” Talán napjaink magyar politikusainak is el kellene gondolkodniuk Adam Kollár szavain, azon, hogy a nemzet érdekében érdemes lenne a politikai elitünknek e nemzeti (alapjában véve pozitív) karakterünkről lemondani (legalábbis megpróbálni). Érdemes lenne éppen ezért nem Jászi Oszkárokat, Károlyi Mihályokat vagy éppen Kádár Jánosokat (a XX–XXI. századi lista sajnos nagyon hosszú, csak az „élharcosokat” említettem) követni, hanem mondjuk olyan modern, pragmatikus machiavellista figurákat, mint az általam nagyra tartott erdélyi román Alexandru Vaida-Voevod (vajon miért nincsen a jobb- és baloldali román kormányokban vitézkedő RMDSZ-ben hasonló kaliberű figura?), nem is beszélve a diplomácia nagyművészéről, a francia Talleyrandról. Már csak azért is, hogy ne Herdernek legyen igaza.[11]
Nyugat vagy Kelet, vagy Nyugat és Kelet? A csak Európai Unióban gondolkodó européer állampolgár társaim számára szükségesnek érzem nyomatékosan leszögezni: egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy a nyugat civilizációval való politikai, kulturális, gazdasági kapcsolatot fel kellene adni. Azonban azt is vallom, hogy az egyoldalú kapcsolatok a kis államok és nemzetek esetében soha nem voltak geopolitikai szempontból egészségesek, s ezt éppen Magyarországnak, illetve a Kárpát-medencei magyarságnak (illetve vezetőinek) kellene a legjobban tudnia az elveszített háborúk, szabadságharcok, forradalmak és világháborúk után.
XI–XIII. századi történelmi hasonlattal fejezném be a gondolataimat: a középkori magyar királyok (pl. II. Géza, IV. Béla), a nyugati és bizánci diplomáciai-politikai-gazdasági kapcsolattartással párhuzamosan, szoros kapcsolatot tartottak fent Kelettel. Miért? Csak a keletre szakadt testvéreket keresték? Vajon tudatában voltak annak a ténynek, hogy geopolitikai szempontból az egyoldalú kapcsolatok nem egészségesek, sőt veszélyesek? Hogy szövetségesre, jó barátra nemcsak Nyugaton, hanem Keleten, Északon és Délen is szükség van? Egyértelműen. Pragmatizmusukból és széles látókörükből lenne mit tanulnia a XXI. századi magyarságnak, természetesen elsősorban politikusainak. Úgyhogy tisztelt Hölgyeim és Uraim: jó olvasást és még több gondolkodást...
Dr. Gáll Erwin
a Román Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársa
* Meg szeretném köszönni Boér Hunor (Sepsiszentgyörgy) és Gönye László (Budapest) barátaim észrevételeit, segítségét.
[1] „Wir Ungarn sind überhaupt unseren National-Charakter nach sehr schache Adulateurs. Der Neid, der Eigennutz, die Ambition und eine starke Neigung einer übertrieben Freyheit sind unsere Nationalfehler.”
[2] Az ausztroszlavizmus elméleti alapgondolata egyértelműen Schlözerig és Herderig nyúlik vissza, amelyet felkarol az ébredő nacionalista szláv értelmiség, a cseh František Palackýval.
[3] A magyarországi, illetve erdélyi magyarság körében általam „nyugatmániának” nevezett szociokulturális jelenség kapcsán néhány példát említek: „Magyar Madonna”, magyar „Depeche Mode” stb. Feltehető a kérdés, hogy miért is történik egy másik társadalom termékének tökéletes utánzása? Furcsának tűnik az is, hogy Romániában miért nincsenek meg e zenei jelenség román megfelelői? (Alig hinném, hogy ezt Románia kevésbé európai jellegével magyarázhatjuk). Továbbá az is megfigyelhető, hogy a magyarországi és erdélyi magyar zenekarok nagy többsége angol vagy angolos nevet használ, míg Romániában éppen egy másik jelenség figyelhető meg (pl. Sarmalele Reci, Contact stb.), természetesen néhány kivétellel. Magyarországon a magyar nevű zenekarokat általában „szélsőségesnek” titulálják, ami sok esetben nem kizárt (feltehető a kérdés, hogy ezekben az esetekben nem megélhetési szélsőségről van-e szó). Ez a szélsőség azonban éppen a nyugatmánia (szub)kultúra bumeránghatásaként kapott szárnyra, más szóval az egyik szociokulturális jelenség (a nyugatmánia) életre hívta és élteti a másikat (a frusztrált, rosszul értelmezett és értelmezhető, hőbörgő magyar patriotizmust). Politikai szempontból nagyon jó példa erre a hiperliberális Hollandia esete, ahol a nemzeti radikálisok majdnem 20%-ot szereztek az Európai Unió parlamenti választásain, ezt is hasonlóképpen értelmezhetjük. Ennek következményeképpen Magyarországon (a magyar társadalom rossz példáját természetesen követi az erdélyi magyar társadalom is) két szélsőséges (szub)kulturális jelenség figyelhető meg: a nyugatmániának nevezhető szélsőségesség, illetve a túlfűtött, helytelenül értelmezett, frusztrált magyar patriotizmus, nacionalizmus (a zenei életben jócskán van erre példa). Az arany középút, vagyis a normális hazafiság Magyarországon mintha nem léteznék. Mannheim Károly érvelése alapján az eszmék átköltöztetése egyik társadalmi környezetből a másikba megváltoztatja jelentésüket és funkciójukat, más szóval a nyugati mentalitás, nyugati értékrend magyar társadalmi környezetbe való átültetése, sőt erőltetése nem több, mint hiú ábránd, és olyasféle ló-szamár effektust hoz létre, amit öszvérnek (is) nevezhetünk. (Vö. Mannheim K., A gondolkodás struktúrái. Kultúrszociológiai tanulmányok, Budapest, 1995, 176.) Romániában az ilyen jellegű szociokulturális jelenség másképpen fest; a két világháború közötti időszak nosztalgiájába menekülő román nacionalizmusról l. Gáll E., Történetírás a XXI. század elején. Megjegyzések „A románok története” III. kötetének kora középkori fejezetében foglaltakhoz, Székelyföld, 1997/12, 78–80.
[4] Belgium esetében a XIX. századi, francia eredetű nemzet- és állammodellre gondolok (és nem a mostani Belgiumra), amelyet a Dunai Fejedelemségek importáltak (alkotmányostól együtt) a XIX. század közepe után, és gyakorlatilag mai napi nem módosítottak.
[5] Kedvenc mondása „Îmi place Transilvania, fără transilvăneni” (Szeretem Erdélyt, erdélyiek nélkül) elárul mindent a gondolkodásmódjáról. (Vö. Branişte V., Amintiri din închisoare, Bucureşti, 1972, 188.)
[6] Az Odobescu által tárgyalt IV. századi kincs új, modern feldolgozását és az V. századba való keltezését l. Harhoiu R., The fifth century A. D. Treasure from Pietroasa, Romania, in the light of recent research. British Archaeological Reports, 14, Oxford, 1977.
[7] Az információkat Alexandru Niculescu (Román Tudományos Akadémia Régészeti Intézete) kollégámnak köszönhetem, amelyért hálás köszönetemet szeretném kifejezni.
[8] A Consiliul Dirigent erdélyi működésére gondolok, ugyanis az azt az 1868-as nemzetiségi törvényt alkalmazta (sajnos ideiglenesen) az Erdélyben lakó nemzetiségek számára, amelyet a magyar parlament szavazott meg egy félévszázaddal azelőtt. (Vö. Maniu I., Patria de lux, H. n., 2001, 16.)
[9] Gondoljunk csak a hollandiai európai választások eredményeire, a lassan klasszikussá váló franciaországi zavargásokra, Skandinávia iszlamizálódására stb., hogy rájöjjünk: a makrotörténeti szempontból lassan meggyengülő Nyugat biztosan „elérkezik” a spengleri jóslat teljesülésének kapujába.
[10] A kazak főváros, Almadi legnagyobb egyetemének aulájában Attila, a hun király arcképe tekint le ránk. Ezt akkor sem árt szem elől téveszteni, ha nagyon is tudatában vagyok annak a ténynek, hogy konkrét történeti és genetikai kapcsolat (egyelőre) nem mutatható ki a hunok és a honfoglaló magyarság között. Egyelőre…
[11] Nem szeretném unos-untalan ismételgetni a sokat idézett adatokat, azonban az utóbbi 19 évben több mint 200 000-rel csökkent az erdélyi magyarság számaránya (ami nem kevesebb mint 12,5%-a az erdélyi magyarságnak). Feltehető a kérdés, hogy az újabb, egyértelműen nemzeti tragédiánkban mennyi felelőssége van az RMDSZ-nek?
